Stefanie Stahl az egyik kedvenc pszichoterapeutám.

Mindamellett, hogy igazán könnyed, humoros és szerethető stílusban írja a könyveit, ráadásul a témái leginkább a kötődési problémákról szólnak, ami az én meggyőződésem szerint is az egyik, ha nem a legfontosabb gyökere a párkapcsolati elakadásoknak. Ráadásul Stahl nem csak elméleti szinten vezeti be az olvasót a témába, hanem rengeteg faladatot is felsorol, amik rendszeres gyakorlásával sokszor még terapeuta támogatása nélkül is komoly fejlődést lehet elérni. Természetesen ez az elakadás mélységétől is függ, de az tény, hogy a terápiás munkához (is) energiabefektetésre van szükség. A megoldást nem várhatjuk egy külső személytől, magunknak is legalább ugyanannyit, ha nem többet kell beletennünk, hiszen a fejlődés csak így működik.

 

A legújabb, Mindenki képes kapcsolatra című könyvét a Libri csoport tagja, a Park Könyvkiadó által volt lehetőségem elolvasni. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért ne lenne alapvetően mindenki képes a párkapcsolatra? Hiszen az emberek életében a kapcsolatok jönnek-mennek, hol tartósabbak, van, hogy egy életen át, vagy éppen rövidebb időszakokra, de olyannal is találkozunk, aki a szingliséget választja a párkapcsolat helyett. Ez mind rendben van, de vajon amikor a kapcsolatok zátonyra futnak, olyankor megvizsgáljuk annak a valódi okát? Tanulunk azokból a hibákból, amiket mi követtünk el? Vagy ha az egyedüllétet választjuk, azt vajon egy önismereti munka után tesszük vagy esetleg a csalódás, a kudarc, a kötődéstől való fullasztó érzés miatti félelemből? S a kapcsolat megléte vajon egyenlő a harmonikus párkapcsolattal? Sajnos nem.

 

A kapcsolatképesség kritériumának soha nem érdemes a kapcsolat, házasság időtartamát alapul venni. Stahl szerint, a párkapcsolati egyensúly az alkalmazkodás és az önérvényesítés, vagy ahogy a pszichológusok fogalmaznak, a kötődés és az autonómia egyensúlyán múlik. Amennyiben ezt sikerül kialakítani, úgy a kapcsolat is működőképessé fog válni. Amennyiben ez viszont nem alakul ki egy kapcsolatban, úgy könnyen lehet, hogy kötelékfóbiával találjuk szemben magunkat.

 

A kötelékfóbia akkor alakul ki, amikor a gyermekeknek ahhoz, hogy elnyerjék szüleik tetszését, túlságosan alkalmazkodóvá kell válniuk. Ezért azonban nagy árat fizetnek, hiszen felnőtt korukra a kötelékfóbia a veszteségtől való félelem és a szoros szerelmi kapcsolatban az önfeladástól való félelemben mutatkozik meg. Ráadásul a veszteségtől való félelem izgat, a biztonság untat, legalábbis a kötelékfóbiások számára. Ezt a mondatot főleg a belső árnyékgyermekünk szájából hallhatjuk. Stefanie Stahl a belső gyermekünk metaforáját a személyiségünknek arra a részére használja, amely újra és újra, tudattalanul a gyermeki magatartásmintánkba vezet vissza bennünket. A tudattalannak pedig óriási hatalma van a „sorsunk” felett.

 

Azonban mégis hogyan kapcsolódik össze a kötelékfóbia az autonómia és a kötődés libikókájával?

​

Lényegében mind az autonómiára, mind a kötődésre elemi szükségünk van, ráadásul az elejétől a végéig áthatják az életünket. A kötődés az összetartozás szükséglete. Amikor világra jövünk, a köldökzsinór jelenti a kötődést, amit aztán elvágnak, s ezután a csecsemőnek szó szerint életbevágó érdeke lesz, hogy tudjon valakihez kötődni, aki életben tartja. Ez jelent egyfajta függőséget is, s ez az (egyik) oka annak, hogy a kötelékfóbiások későbbi életük során a kötődést a függőséggel kötik össze. Egy idő után azonban a fejlődésünkkel párhuzamosan igyekszünk egyre önállóbbá és egyre autonómabbá válni. Csecsemőként az egyetlen autonóm eszközünk a sírás, ha azonban erre a szülők nem reagálnak, és hagyják a kisbabát a végtelenségig sírni, mondván majd úgyis elfárad, azzal nem az önállóságot érik el, hanem egy olyan tapasztalást okoznak a kisbabában, ami aztán a felnőttkorát is befolyásolni fogja, vagyis, hogy a cselekedete – a sírása – süket fülekre talál, nincs hatással a környezetére és így képtelen beavatkozni a saját élete alakításába.

 

De hogy a konkrétumokra térjünk, hogyan lehet felismerni, ha a kötődésünk vagy éppen az autonómiánk kialakulása lett gátolva?

 

• A gyermek kötődési vágyát frusztráló szülői magatartás jellemzői a fizikai és lelki távollét az érzelmi melegség hiánya, a beleérző képesség hiánya és a szigorú tekintélyelv, a megértés hiánya, a gyermek lebecsülése, bántalmazása és elhanyagolása.

• A gyermeki autonómia fejlődését gátló szülői magatartás jellemzői pedig a túl erős kötődés, a szigorú tekintélyelv, a gyermek autonómiájának elnyomása, a támogatás hiánya, az elszakadástól való félelem legalább az egyik szülő részéről.

 

Természetesen az is előfordulhat, hogy nem feltétlen tudunk felidézni ehhez hasonló tapasztalásokat, mégis a fenti problémákkal küzdünk. Sokszor a korai életszakaszban a szüleinktől elszenvedett traumák esetében az érintettek leválasztják és elfojtják ezeket az érzéseket, s nem emlékeznek rájuk. Úgynevezett túlélési programjuk megakadályozza, hogy a traumatikus emlékek kísértsék őket. Ilyen módon a hétköznapokban zökkenőmentesen „elműködhetnek”. A családi traumák azonban, ha az érintettek nem dolgozzák fel őket, nemzedékeken át tovább öröklődnek.

 

Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy itt nem bűnbak keresésről van szó! Nem az a cél, hogy az aktuális problémáinkat a szüleink nyakába varrjuk! Hanem csak és kizárólag, a múltbeli bevésődéseink által a jelenlegi működéseink mozgatórugójának megismerése a cél, hiszen változtatni csak azon tudunk, amit ismerünk.

 

Hogyan is fogjunk hozzá a változásnak?

 

Stefanie Stahl szerint, először is a hiedelmeinkkel kell kezdeni. A hiedelmeink mindig egyszerűen fogalmazódnak meg, mert a tudatalattink egyszerű kategóriákkal operál. Ezek a hiedelmek lehetnek pozitívak és negatívak is, de most a negatívakra koncentrálunk, hiszen a cél azok feloldása. Ezek lehetnek a következőek:

 

• Nem érek semmit.

• Kevés vagyok.

• Nem vagyok elég jó.

• Semmire sem vagyok alkalmas.

• Nem vagyok fontos.

• Mindenkinek a terhére vagyok.

• Engem senki sem szeret.

• Úgyis el fognak hagyni.

 

És még folytathatnánk a sort. Próbáld meg végiggondolni, hogy melyik az a hiedelem, amivel tudsz azonosulni, majd megvizsgálni a szüleidhez való kötődésed minőségét, az otthonhoz kapcsolódó érzéseidet, hogy milyen feladatokat vártak el Tőled, milyen szereped volt a családban.

 

A könyv második felében már megtalálhatóak a korábban említett gyakorlatok, így az önvizsgálat elvégzéséhez sem hagyja magára az olvasót Stahl, - főleg, ha a hiedelme az „úgyis el fognak hagyni” - így szisztematikusan végig vezeti ezen az úton.

Különböző tippeket kapunk arra, mi mentén érdemes ezt elvégezni. Többek között a perspektíva váltást tartom egy rendkívül hasznos gyakorlatnak, amit nemcsak párkapcsolati konfliktusok, hanem bármilyen más hétköznapi helyzetben is bevethetünk. Ez pedig az észlelés 3 pozíciója. 

 

1. Mezőperspektíva: Amikor az árnyékgyermekemmel azonosulok.

2. Empatikus perspektíva: Amikor a partnerem érzéseivel azonosulok.

3. Megfigyelő perspektíva: Amikor kívülről látom magamat és a partneremet.

 

Ideális esetben gond nélkül tudunk váltani a három perspektíva között. Sok esetben azonban csak az egyik perspektívában érzik jól magukat az emberek.

Az alkalmazkodó, kötődésigényes árnyékgyermekek többnyire az empatikus perspektívában vannak, ezzel szemben az autonóm árnyékgyermekek, akik folyamatosan a saját határaik megvédésével vannak elfoglalva, gyakran az észlelés első pozíciójában helyezkednek el.

Azok az emberek viszont, akik többnyire a megfigyelő pozíciójában élnek, alig van kapcsolatuk a saját és partnerük érzéseivel. Ők általában tárgyilagosak és a világot kívülről szemlélik.

 

Tehát érdekes lehet elgondolkodni azon, hogy mennyire megy könnyen a három perspektíva közötti váltás, vagy esetleg valamelyik pozíciót különösen közelinek érzed magadhoz.

 

A cél ugyanis az érett felnőtt elérése, aki mind a három szempontot magáénak érezheti és felismeri az adott szituációban éppen melyik nézőpontra van szükség.

Ahhoz tehát, hogy a változást el tudjuk indítani, a következő lépésekre van szükség.

 

1. Fel kell ismerned, valójában mi a problémád gyökere.

2. Érett felnőttként elfogadnod, hogy önkényes bevésődésekről (hiedelmekről) van szó.

3. Figyeld a hiedelmeidet – a legkönnyebben a hozzá kapcsolódó érzelmeid által tudod rajtakapni a hiedelmek működését – és amint bekapcsolnak, tudatosan megállítani.

4. Minden tovább fejlődés alfája és ómegája ez a mentális figyelem, amivel önmagunkat monitorozzuk.

 

Amennyiben ezeket sok sok gyakorlással képes leszel felismerni, figyelni, tudatosítani és kontrollálni, úgy egy hatalmas lépést tettél önmagad és a kapcsolataid felé. 

 

Ha felkeltettem az érdeklődésedet, szívből ajánlom Stefanie Stahl Mindenki képes kapcsolatra című könyvét, hogy Te is megtaláld az arany középutat a közelség és a szabadság között.