Mai ismereteink szerint a kommunikáció annyira általános és mindenütt jenlevő arculata az emberi életnek és a társadalomnak, hogy róla önmagában és általánosságban csak igen elvontan lehet beszélni. Elvont formában pedig a kommunikáció fogalma már sokat elveszít abból a sajátos jelentőségébõl, amely konkrétabb, körülírtabb alkalmazásában rejlik (Buda, 1994), olvasható Buda Béla 1974-ben, lassan 50 évvel ezelőtt íródott könyvében. Azonban ez a gondolatmenet a mai napig megállja a helyét. A kommunikáció alapvetően a communicatio latin szóból ered, ami összeköttetést, érintkezést illetve közzétételt jelent. A kommunikáció mai megfogalmazás szerint az a folyamat, ami az egymással kapcsolatban lévő emberek közötti információáramlás egyezményes jelrendszer segítségével.

​

A mindennapokban a kommunikáció magától értetődően működik, alapvetően nem is tudunk nem kommunikálni, hiszen például a hallgatás is a kommunikáció egy fajtája. Ebből következik, hogy a kommunikáció jóval bonyolultabb folyamat, mint ahogy az elsőre tűnik.

​

Shannon és Weaver kommunikációelméleti modellje szerint a kommunikációhoz alapvetően szükség van egy feladóra, vagyis a közlőre, magára az üzenetre és egy vevőre, vagyis a befogadóra. Ez azonban még nem elég a folyamathoz, hiszen az üzenetet szükség van mind kódolni a közlő által, illetve dekódolni, amit pedig a vevő végez, ez pedig mind egy csatornán keresztül zajlik. Ha pedig ez mind megvalósult, akkor szerencsés, ha a vevő visszajelez a feladónak, ezt nevezik feedbacknek (Shannon és Weaver, 1950). Természetesen itt még nincs vége, hiszen a kommunikáció lehet direkt vagy indirekt, illetve rejtett vagy nyílt, s ennek az összes kombinációja. Tehát láthatjuk, ha már csak a kommunikáció alapjait vizsgálva is, de több területen elcsúszhat a kommunikáció.

​

Friedemann Schulz von Thun, a kommunikáció zavarai és feloldásuk című könyvében pontosan ezeket az eseteket vizsgálja, és hoz rá megoldásokat, hiszen kommunikációs zavarral lehet élni, csak nem érdemes. Ez a kötet az emberi kommunikáció lélektanával foglalkozik, és a mindennapi életből vett helyzetek elemzésével mutatja be, hogyan értjük meg, vagy épp félre egymást. Schulz von Thun szerint egymás megértése nem egyszerű dolog. Akár a leghétköznapibb kommunikációs helyzetben is számtalan félreértés adódhat. De vajon mi is történik ezekben a helyzetekben tulajdonképpen? Mi játszódik le a feladóban és a vevőben, illetve hogyan lehet ezeket a kölcsönös félreértéseket elkerülni?

​

A könyv az alapokkal ismerteti meg az olvasót, vagyis bemutatja a közlés anatómiáját, avagy amikor valaki mond valamit. Ehhez hozzátartozik a tárgyi tartalom, ami az információt foglalja magában, azonban fontos hozzávaló még az önmegnyilvánulás - amit elárulok magammról - is.

​

A kommunikációban fontos szerepe van még a kapcsolatnak, hiszen nem mellékes, ki az a másik személy, akivel kommunikálunk. Ezáltal a kommunikáció megfigyeléséből leszűrhető, hogy milyen kapcsolatban áll a küldő, a címzettel, és hogy mit tart róla. Ez rendszerint a megfogalmazásban, a hanghordozásban, és más, nem nyelvi kísérőjelekben mutatkozik meg. Végül, de nem utolsó sorban, kijelenthetjük, hogy igen ritkán mondunk valamit „csak úgy”, így szinte minden közlésnek funkciója van, s fontos a közlő számára, hogy valamiféle hatást gyakoroljon a címzettre. Még ha nem is feltétlenül olyan hatást ér el, amilyet valójában szeretett volna. Ezt nevezzük a kommunikációs négyzet modelljének.

​

Mégis, mitől válik valaki jó kommunikációs készségekkel rendelkező személlyé? Ahhoz, hogy valaki ezt a titulust elnyerje, voltaképpen a fent említett négy kritériumot egyszerre kell uralni. Ha csak egy oldalról vesz tudomást, a kommunikációban zavarok állhatnak be.

​

A sikeres kommunikációhoz fontos megvizsgálni a modellt a befogadó szemszögéből is. Von Thun ezt nevezi a befogadás négy fülének. A címzett a tárgyi tartalmat megérteni akarja. Ezt az önmegnyilvánulás szintjén tapogatja le. Kapcsolati szinten a befogadó személyesen érintett, így tehát tisztában van azzal, hogy a küldő milyen viszonyban van vele. Végül a felszólítási szint értelmezése azt a célt szolgálja, hogy a címzett megfejtse, mit akar tőle a küldő, s vajon mit akar ezzel elérni. Attól függően, hogy a befogadó négy füle közül éppen melyiket állította élesre, nagyon eltérően alakulhat a beszélgetés.

​

Több, mint valószínű, hogy nem születne ennyi könyv az emberi kommunikációval kapcsolatban, ha nem ütközne nehézségekbe a helyes használata. Von Thun éppen ezért, bemutat néhány alapvető problémát, ami ezt a területet érinti. Ilyen lehet például a tárgyszerűség, az érthetőség zavarai, az önmegnyilvánulástól való félelem, az önmegmutatás vagy éppen az önelrejtés. Láthatjuk tehát, hogy a kommunikáció jóval túlmutat a szavak világán és egész személyiségünkkel részt veszünk benne. Ennél fogva a pszichológiának ismét fontos szerepe van a sikeres kommunikáció támogatásában, vagy éppen a kommunikációs zavarok feloldásában, mint oly sok más területen az életben.

​

A közlés kapcsolati oldalát, ha egy szóval kéne összefoglalni, az az „ahogy” lenne. „Ahogyan” a másik beszél velem, „ahogy” hangsúlyozott, „ahogy” megfogalmazta a közlendőjét, tehát a hanghordozásban, a mimikában és a gesztikulációban jut kifejezésre az üzenet, vagyis, ahogyan bánik velünk. A közlés e „fülének” rendkívül nagy szerepe van az emberi kommunikációban, hiszen nem tudunk úgy információkat közvetíteni, hogy ne bánnánk valamilyen módon a másikkal. Míg a tárgyi üzenetek túlnyomórészt a címzett agyához szólnak, úgy a kapcsolati üzenetek a címzett szívébe érkeznek. Ahhoz, hogy megmutassuk a másiknak, hányadán állunk vele, két eszközt is bemutat von Thun.

​

Az első a viselkedési kereszt. A viselkedéses keresztben az első, és nagyon fontos komponens, a tisztelet. Ez annyit tesz, hogy abban, amit a küldő mond, kifejezésére juttatja, hogy tiszteletre méltó, egyenrangú személynek tekinti a címzettet, és jóindulatúan viseltetik iránta. Ebbe pedig beletartozik a reverzibilitás is, vagyis, hogy a küldő olyan módon beszél a címzetthez, ahogy fordított esetben is elvárná. Ebben a kontextusban a tisztelet nem a minden esetben való feltétlen egyetértést jelenti, hanem hogy konfliktusok és viták esetén is respektáljuk a másikat. Egy másik fontos dimenzió, az irányítás és a gyámkodás. Ez azonban akkor van jelentős mértékben jelen a kommunikációban, amennyiben a közlő nem adja meg a címzett számára a szabad döntés, és az önálló tevékenység lehetőségét. Ez pedig a tisztelet hiányát is jelenti egyben. Ráadásul a túlzott irányítás és kontroll sok esetben ellenállást vált ki a címzettben.

​

A másik eszközhöz, amiről von Thun említést tett, az a tranzakcióanalízis. A tranzakcióanalízis alapjait Eric Berne fektette le 1964-ben, az Emberi játszmák című könyvében. A tranzakcióanalízis abból indul ki, hogy minden emberben három személyiségrész van jelen. Ezek a gyermek én, a szülő én, és a felnőtt én. A gyermek énben ott rejlik az összes gyerekkori érzésünk és reakciónk, amely háromféle alakban szólalhat meg. A természetes, az alkalmazkodó, és a lázadó gyermeki aspektusban. A szülő énben pedig megtalálható mindaz, amit egykor a szülők adtak a gyermeküknek, ez elraktározódott és mikor a gyermek felnő, a szülő énje viszi tovább mind a pozitív, gondoskodó – védelmezés, támogatás -, mind a negatív, kritikus – parancsok, tiltások – aspektusait szülei nevelési stílusának. Ezzel szemben a felnőtt én egy számítógéphez hasonlítható, amely kiértékeli a szülői és a gyermeki én impulzusainak alkalmasságát. Azt fontos leszögezni, hogy mind a három én állapot értékes része a teljes értékű felnőtt személyiségnek. Azonban, hogy egy beszélgetés során éppen melyik énünk aktiválódik, nagyban függ az önképünk állapotától is.

​

Hiszen a kapcsolati üzeneteknek létezik hosszú távú hatása is. Ez a hatás az önképet alakítja. A hosszú évek alatt begyűjtött, környezettől kapott üzenetek kialakítják a befogadóban az önmagáról alkotott képet. Ezt az önmagunkról alkotott véleményt, vagyis más néven az önképet ma a személyiség és a lelki egészség kulcsfontosságú változójának tartják. Ezek az explicit, például: „Okos vagy”, és implicit, non verbális kijelentések már gyermekkorban leteszik az önkép építőköveit. Ezeket az üzeneteket te-üzeneteknek is nevezhetjük, amelyeket a társadalom a mai napig szívesen használ. Ezek a külvilágból érkező te-üzenetek részben nagyon személyesek, részben viszont inkább kollektívek, így a befogadó, mint egy csoport tagja kapja a közlést. Például „Te kisfiú vagy! – A fiúk nem sírnak!”. Érdekes megfigyelés azonban, hogy az önképünk nem csupán a külvilágból szerez, illetve kerül el tapasztalatokat, hanem a saját belső világunkból is. Az olyan érzések, amelyek nem felelnek meg nekünk, nem illenek bele a világunkba, az önképünkbe, azok nem hatolnak el a tudatunkig. Az, hogy ezeket a nem odaillő érzéseket nem akarjuk tudomásul venni, végeredményben azt jelenti, hogy személyiségünk fontos részeivel elutasítóan állunk szemben, és rengeteg lelki energiát használunk del ezeknek az érzéseknek az elhárítására. Az önmagunk felé való nyitottságot pszichoterápiás munkával el tudjuk érni, ezáltal pedig a kommunikációnk is párhuzamosan fejlődni tud.

A kommunikáció egyben azt is jelenti, hogy befolyásoljuk a másikat. Visszatérve a recenzió elején említett négyzet modellre, a közlés első három oldala az fejezi ki, hogy a küldő hogyan áll saját magával, milyen a kapcsolata a címzettel és a világgal.

 

A negyedik funkciója pedig, hogy valamilyen hatást előidézzünk és elérjünk a másiknál, vagy éppen megakadályozzunk egy olyan állapot létrejöttét, amit nem akarunk. A közlés felszólítási oldala ezt a hatásaspektust képviseli, amelynek sajátosságai a rejtett (leplezett) felszólítás, a paradox felszólítás, illetve a nyílt felszólítás. A híres pszichoterapeuta Beier szerint, amikor a feladó nem közvetlenül fejezi ki tudattalan vágyait, hanem úgy, hogy egy érzelmi légkört teremt a címzettnél, ami aztán arra sarkallja, hogy a kívánságainak megfelelően reagáljon. Ezt hívjuk a rejtett felszólításnak. Ide tartoznak az öngyilkossági kísérletek, a pánikroham, a gyámoltalanság, de még a gyerekkori komiszságok is.

 

Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért éri meg inkább a rejtett, mint a nyílt felszólításhoz folyamodni. Ennek oka abban rejlik, hogy a lopakodó felszólítások gyakorta eredményesebbek, mégpedig azért, mert a címzettet olyan érzelmi állapotba hozzák, hogy végül hajlandó lesz úgy reagálni, ahogyan azt a feladó szeretné, mindemellett a küldőnek nem kell vállalnia a felelősséget a felszólításért, hiszen a fogadó fél „önmagától” reagál. Az persze magától értetődőnek tűnik, hogy a rejtett felszólítás annak ellenére, hogy nem közvetlenül fejeződik ki, azonban nyilvánvaló, hogy a küldő a címzettet mozgatni akarja. Léteznek viszont paradox felszólítások is, amikor pozitív és negatív aspektusok egyaránt megfigyelhetők egy közlésben, jól jellemezhetők az ’igen, de” kifejezéssel. Ezt az ellentmondás általános törvényét szemlélteti a következő példa: „Szeretnék gyereket, de nem lesz túl nagy teher?” Amennyiben a címzett az „igen” álláspontra reagál, csak még jobban belehajszolja a küldőt a hezitálásba, aki a „de” aspektust fogja tovább építeni. Azonban, ha a címzett a „de” álláspontra fókuszál, abban az esetben a küldő nagy valószínűséggel minden energiáját az „igen” álláspontra fogja majd fordítani. Persze jóval egyszerűbb lenne az emberi kommunikáció világa, ha a nyílt felszólítások lennének túlsúlyban, így mentesülnénk a manipulációktól és a taktikázásoktól. A nyílt felszólításokat az emberek többsége azonban annál az oknál fogva kerüli, mert különböző félelmeik visszatartják az egyenes megnyilvánulástól. Ezek lehetnek az önmegnyilvánulástól, vagy a visszautasítástól való félelem, a nemet mondás feszültsége, vagy akár a felelősségvállalás kerülése.

​

Ez pedig visszavezet minket ahhoz a megállapításhoz, miszerint a sikeres kommunikációhoz elengedhetetlenül szükséges az egészséges önkép és a megfelelő önismeret, hiszen csak így lesz lehetőségünk hiteles, nyílt és szimmetrikus kommunikációra.

​

Forrás:

Buda, B. (1994). A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Animula.

von Thun, F. S. (2012). A kommunikáció zavarai és feloldásuk. Budapest, Háttér.

Shannon, C. E., Weaver, W., & Wiener, N. (1950). The mathematical theory of communication. Physics Today, 3(9), 31.