Sok szülő küzd hasonló problémákkal, és bármennyire is próbálnak elég jó szülők lenni, amely nem mellesleg Donald Woods Winnicott, brit gyermekorvos és pszichoanalitikus nevéhez fűződik, az sokszor nem is olyan egyszerű. Winnicott szerint nem kell tökéletesnek lenni a gyereknevelésben sem, hiszen ahogy senki sem születik tökéletesnek, úgy ez is egy irreális elvárássá vál(hat) magunkkal szemben. Ezért sokkal inkább az elég jó anyaságra, illetve apaságra fontos koncentrálni, ami dióhéjban annyit jelent, hogy ha a szülő képes ráhangolódni a gyermekére, és mindig az életkorának megfelelő mértékben elégíti ki az igényeit, sok mindent megtesz annak érdekében, hogy elég jó legyen. Ezzel a gondolatmenettel Winnicott le is veszi a terhet a szülők válláról, ami a megfelelési kényszer enyhülésével segíthet is a családi szerepekben való kiteljesedésben. De vajon mit is jelent a gyermek életkorának megfelelő mértékben való igényeinek a kielégítése?

 

A gyermekek fejlődése különböző szakaszokra osztható, s visszatérve a hasonló problémákra, amit nevezzünk inkább kihívásoknak, biztos sokan tapasztalták már, hogy amikor a gyerekek önálló személyiséggé érnek - ez nagyjából 2-4 éves korra tehető - a szülőknek bizony erős idegekre van szükségük. A gyerekek a saját akaratukat próbálják, akarják keresztülvinni, a szülőkre nem hallgatnak, a korábbi tündérkék legkedvesebb szava a „nem” lesz, és ha akarjuk, ha nem, beköszönt a híres dackorszak. Azonban fontos szem előtt tartani, hogy valójában miért is nem feltétlen rossz, ha a kisgyermek vagy a serdülő nem figyel ránk, azt Juliane Vogler, a Psymag magazin szerzője az autonómia fázisairól szóló sorozatában mutatja be.

 

A modell-tanulás, mint a tanulás legfontosabb formája

 

„A modell-tanulást (Bandura, 1976) az állatvilágban a tanulás egyik legfontosabb - ha nem a legfontosabb - formájának tartják. A megvalósítás legalább annyira egyszerű, mint amennyire bonyolult: Ha a szülők szigorúan és hatalomorientáltan viselkednek, a gyerekek is ugyanezt teszik másokkal (legkésőbb a pubertáskorban). Ha viszont a szülők figyelmesen viselkednek, meghallgatják és komolyan veszik a gyerekek kéréseit és ellenvetéseit, akkor remélhetik, hogy utódaik a jövőben ugyanígy viselkednek majd. Ha segít a gyermeknek kitakarítani a szobáját, valószínűleg számíthat arra, hogy ő is hajlandó segíteni, ha a később a szülő kér segítséget tőle. Röviden: ordító szülők, ordító gyerekek; nyugodt szülők, nyugodt gyerekek.” - psymag.de

 

Jó, jó, ezt mind értjük, de azért valljuk be, vannak határok is, amikor a gyerek a sokadik kérésre sem figyel oda. Nem mindig könnyű tehát ezekben az esetekben nemhogy tökéletes, de még elég jó szülőnek sem lenni. A türelmünk fogytán van, a helyzet eszkalálódik, mi pedig minden elméleti tudásunk ellenére nem tudjuk higgadtan kezelni a helyzetet.

 

Természetesen nem kell beletörődni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteketbe, Jesper Juul (2013) terapeuta és korunk egyik vezető "szülői szakértője" szerint van megoldás, ehhez azonban erős szülőkre van szükség, akik személyes határokat szabnak maguknak, hogy a gyerekek megtanulják tisztelni a saját határaikat, amelyek ugyanolyan tiszteletet érdemelnek.

„Például ahelyett, hogy azt mondanánk: "Most már le kell feküdnöd!", talán jobb lenne egyértelművé tenni, hogy különben később túl fáradt leszel, vagy nem lesz kedved mesét olvasni. Másrészt a gyermekek igényeit is el kell fogadni. Lehetséges olyan megállapodás, hogy a gyermeknek még van néhány perce a játékra, de aztán a lefekvés következik. Tehát kétségtelen, hogy a megszokás és a mindennapi élet strukturáltsága szintén megkönnyíti a kényes helyzetek kezelését.” - foglalja össze Vogler.

 

Természetesen nem teljesíthető mindig a gyermek akarata. Ilyen esetekben pedig fontos, hogy az elutasítást magyarázattal tálaljuk a gyermek számára. Vogler egy újabb példát hoz erre: „Ahelyett, hogy azt mondjuk, hogy "Most nincs édesség", és felháborodunk azon, hogy a gyermek nem figyel, nem érti meg és dacol, talán be lehetne vezetni egy fix és ünnepi nassoló napot a család minden tagja számára, amelyen mindenki választhat valamit. Emellett felvilágosíthatnánk, rámutathatnánk, hogy miért egészségtelen a túl sok édesség. De túl gyakran az édesszájúságot nem lehet kognitív kontrollal irányítani, esetleg megegyezünk egy kis apróságban, amit a gyerek választhat, de cserébe minden nap friss zöldséget szolgálunk fel neki - úgymond alkut kötünk.” - ajánlja Vogler.

 

Tehát általánosságban elmondható, hogy a döntés és a határok megszabása a szülők kezében van, s a nevelés terén elsősorban a szülő, s nem pedig a társadalom mutat példát. Így a gyermek autonómiájának és stabil énképének a kialakulásához a szülők autonómiájára és stabil énképére is óhatatlanul szükség van. Azonban amennyire erre tudatosan odafigyelünk, valóban elég jó szülő fog válni belőlünk.

​

Forrás:

Vogler J. (2015). Hilfe, mein Kind hört nicht auf mich! – Die Autonomiephase (1). Psymag.

https://www.psymag.de/8268/hilfe-kind-hoert-nicht-autonomiephase/

Bandura, A. (1976). Lernen am Modell. Stuttgart: Klett.

Juul, J. (2013). Aggression: Warum sie für uns und unsere Kinder notwendig ist. Frankfurt am Main: S.Fischer.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Donald_Winnicott